Kutya a városban - alulnézetből

Polly vagyok, lány mopsz. Ez biztos. A dokibácsi szerint 6 éves vagyok, ezt nem tudjuk pontosan, de ha ő mondja, én hiszek neki. Közel egy éve élek a gazdámmal, aki egy kedves fiatal nő, és a párjával egy csendes, nyugodt helyen. Azt mondják rá, hogy Óbuda. Nekem mindegy, én szeretem, mert nincs nagy forgalom, és vannak fák meg bokrok, lehet nagyokat sétálni, és nézelődni meg szaglászni közben.

Előtte egy nagyon rossz helyen voltam bezárva, sokat bántottak, mindig éhes voltam, és nem sétáltak velem, meg sem simogattak, csak újra és újra szülnöm kellett, de mindig elvették a kiskutyáimat. Szörnyen féltem, de szerencsére kedves emberek értem jöttek, és elhoztak onnan. Nagyon hálás vagyok nekik. Úgy hívják őket, hogy fajtamentés, és úgy hallottam, hogy nagyon sok kutyának segítenek. Engem is rajtuk keresztül fogadott örökbe a gazdám.

Először még tőle is féltem. Csak idővel hittem el, hogy most már senki sem fog bántani, szeretnek, játszanak velem, meleg lakásban lakom, van puha ágyam, és minden nap kapok finomakat enni. Hogy én is megérdemlem. Hogy valakinek fél szemmel is én vagyok a legszebb.Sok mindent meg kellett tanulnom. Hogyan kell szépen sétálni, leülni, hogy nem szabad a lakásban pisilni, meg a szőnyegre kakilni, meg ilyesmiket. Ezek gyorsan mentek, mondják is sokszor, hogy milyen okos vagyok. Ez nagyon jól esik, előtte mindig csak kiabáltak velem, meg rugdostak - most még jutalomfalatot is kapok, ha jól csinálok valamit. Meg simogatást.

Ami sokkal lassabban ment, és bevallom, még mindig nem az igazi, az a félelem-dolog. Azt mondják, tavasszal kerültem az új otthonomba. Azóta volt nagyon meleg meg borzasztó hideg is, meg hó, amit nem szeretek, de most megint jó idő van, lehet pulóver nélkül sétálni, és ez alatt a sok idő alatt rengeteg dolgot megtapasztaltam. A nagy része jó volt. Sok emberrel találkoztunk, egy részükkel rendszeresen, ők már ismernek is névről, de újakkal is, akik mindig meg akarnak simogatni. A gyerekek különösen szeretnek, azt mondják, cuki vagyok. Nem tudom, az mit jelent, de biztos valami jót, mert mindig nevetnek közben. Eleinte elhúzódtam, amikor valaki felém nyúlt, most már bátran megszaglászom az odanyújtott kezeket - kezdek rájönni, hogy tényleg nem akarnak bántani.

Ami viszont nehezebb ügy, az a többi kutya. Sok lakik arrafelé, ahol mi, szoktunk is találkozni velük séta közben. Néhányan akkorák, mint én, de vannak sokkal nagyobbak is. Akad olyan is, aki kisebb nálam, de nem sok - bevallom, sokáig még tőlük is féltem. Amint megláttam, hogy közelít egy másik kutya, rögtön elbújtam a gazdám lába mögé. Még a fülemet és a farkamat is leeresztettem, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Persze mondták, hogy ne féljek, nem bántanak, de ők nem mentek keresztül azon, amin én, nem érthetik ezt. Szerencsére a gazdám értette, és mindig megvédett. Azt mondta, hogy nem baj, majd belejövök. Meg azt is mondta, hogy egy kis hőscincér vagyok, de tudom, hogy azt csak szeretetből.

Most már egészen bátor vagyok, nem menekülök el, ha valaki kedvesen közelít - csak azokat a nagy, ugatós kutyákat nem szeretem, akik póráz nélkül szaladnak felém. Nem értem, hogy miért kell kiabálni, én nem bántok senkit. Azt sem értem, hogy őket miért nem köti meg a gazdájuk. Tavaly nyáron megtámadott egy nagyobb kutya, épp - ez elég kellemetlen, de így volt sajnos - kakilni készültem, ő meg minden figyelmeztetés nélkül nekem rohant, letepert a földre, és harapta, tépte a nyakamat. Rettenetesen megijedtem, és hallottam, hogy a gazdám is, de hiába kiabált, azzal a kutyával nem volt senki. Percekig küzdöttünk, mire ki tudott rángatni a másik kutya szájából, persze én is kapálóztam, meg nagyon hangosan sírtam is, annyira féltem. Ki is ugrottam a kezéből menekülés közben, annyira pánikba estem, a nagyobb kutya pedig újra elkapott - szerencsére a gazdám végül kiszabadított, és haza tudtunk menni. Szégyellem nagyon, de be is kakiltam ijedtemben.

Összesen kétszer csináltam ilyet, legutóbb pár napja. Nagyon hasonló történt, pedig azt hittem, most már nyugodtan sétálhatunk. Az volt a szerencsénk, hogy most szemből rohant felénk az a nagy kutya, és a gazdám időben észrevette. Annyi ideje volt csak, hogy lenyúlt, és a hámomnál fogva felrántott a levegőbe, utána ölelt csak magához. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem most is. Ennek a kutyának ott volt ugyan a gazdája, ezerszer bocsánatot is kért, mondta is, hogy nem érti, még soha nem fordult elő ilyen, de engem ez nem érdekel. Én azt láttam, hogy ugatva rohant felém egy nálam sokkal nagyobb kutya, és el akart kapni. Én azt láttam, hogy hiába kiabált utána a gazdája, a füle botját sem mozgatta. Engem egyáltalán nem vigasztal, hogy egyébként milyen okos vagy rendes, és még soha nem támadott meg senkit. Nem akarok én lenni az első.

Tudom, hogy kicsi vagyok, meg félős, de én is itt élek, én is szeretnék nyugodtan sétálni. Én nem bántok senkit, nem csinálok semmi rosszat, a gazdám mégis pórázon visz, mert azt mondja, hiába ismer, tudja, hogy én szót fogadok, és nem megyek neki másoknak, a többi kutyát nem ismeri így, nem tudja, hogy aki szembe jön velünk, hogy fog reagálni. És nem érti, hogy a többi kutyás ezt miért nem így csinálja. Azt mondja, sok olyan hely van a közelben, ahol az emberek szabadon engedhetik a kutyájukat, de akik az utcán sétáltatják, igenis kössék meg. Szerintem igaza van. Mert attól, hogy tőlem nem ijed meg senki, én igenis megijedek tőlük, és nem szeretek félni. Eleget féltem már.

A másik, amit a gazdám nem ért, az a kaki-kérdés. Szerintem nincs ezzel semmi baj, de ő mindig morog, amikor bemegy a fűbe, hogy felszedje az enyémet, és közben belelép másokéba. Na jó, azt elismerem, hogy egyre nehezebb tiszta területet találni, ahol nyugodtan elvégezhetem a dolgomat, pedig nekem nem kell sok hely. Azt mondják itt többen is, hogy kevés a gyűjtő, ami igaz is, sőt, szemetesből sincs sok, de a gazdám szerint nem ez az igazi baj, mert sokszor pont ezek alatt gyűlnek a kupacok. Aki arra sem képes, hogy lehajoljon érte, és ott helyben kidobja, az megérdemelné, hogy a Kakitündér utána vigye, és betegye a postaládájába. Szerintem. De a gazdám szerint a Kakitündér nem létezik, úgyhogy valahogy az embereket kellene rávenni, hogy összeszedjék. Én nem tudom, én mindent elkaparok magam után, szépen, ahogy illik, tudom, hogy csúnya dolog csak úgy ott hagyni. Ilyet még én sem csinálok.

Szóval csak azt szeretném kérni minden kedves gazditól, hogy legyetek tekintettel a többiekre, használjátok a pórázt, hogy senkinek ne kelljen félni, és a kakizacskót (mindenféle szép színű van belőle, meg mintás is van, láttam ám), ne lépjünk bele egymás otthagyott kupacaiba!

Köszönöm szépen előre is! 

 Polly mopsz